Reggel az Ohrid tó partjától indultunk tovább. A szállodában elfogyaztott reggeli igazi luxus volt az elõzõ napokhoz, és az elkövetkezendõekben várhatóakhoz képest. Gazdag svédasztal, rántottával sült szalonnval, virslivel, felvágottakkal, zöldségekkel.
Az elsõ kilométerek a tó melletti hegységen keresztül, meredek szerpentineken vezettek. A kapaszkodó kemény, a kilátás pedig lélegzetelállító volt.
A kapaszkodás után leereszkedtünk a "Makedón-alföldre", ami csak annyoban különbözött a miénktõl, hogy hiányoztak róla a több négyzetkilométeres búza és kukoricamezõk, de dombok - inkább hegyek - mindenhol akadtak. Az egyik makedón faluban megszólítottunk egy rendõrt a következõ falu felõl tudakozódva. Kérédsünkre azt felelte, hogy "óóóóó", majd kis gondolkozás után azt is, hogy "áááá". Nagyon nyomorultul érezte megát a szerepében, furcsa volt végignézni, ahogy a rend magabiztos órébõl átváltozott egy ksifióvá, aki nem írta meg a házifeladatát.
A mekedón alföld kisebb kaptatói után érkeztünk a bolgár határhoz, ahol a nap legmókásabb élményét éltük át. Az útlevélvizsgálathoz érve (szerencsére várakoznunk nem kellett) Zoli átnyújtott a határõrnek az útleveleket. Ez általában szokott mûködni, itt azonban teljesen más reakciót váltott ki a hivatalnokból. Felhúzta a szemöldökét és megkérdezte: "Memorisztik?". Na, erre mi kezdtünk értetlenül nézni, amire õ széttárta a kezét, és újra, hangosbban feltette a kérdést: "Memorisztik?!".
Néhány segítõ instrukció után sikeresen átléptük a bolgár államhatárt, amely során a következõket hajtottuk végre: Visszasétáltam és egy külön ablaknál beadtam a kocsi papírjait. Forgalmit és meghatalmazást. Itt kaptam egy momory sticket, amit elvittem az útlevélvizsgálathoz. Itt a bácsi rövid prüntyögés után visszaadta nekem a memorsticket, és mondta hogy menjünk el a vámhoz. A vámos megkérdezte, hogy van-e elvámolnivalónk, mondtuk, hogy nincs (a Kemping varázsszó, és hogy a lengyel csapat, Gregorzsék elõttünk haladtak segített), elvette, prünytögött, visszaadta. Ugyanezt tette a 4. ablaknál a kislány, aki autópálya matricát adott, és az 5-nél a fió, aki elvette az érte járó pénzt. A hatodiknál végre leadhattuk a memory sicket is és roboghattunk Bulgáriában tovább.
A nap célpontja a Belmeken tó volt, 2000 méter magasan. Ide bõségesen kellett kapaszkodunk, kanyargós, de kényelmesen autózható aszfaltozott szerpentineken keresztül. Majdnem nyolc óra volt, mire a tónálá megtaláltuk a táborhelyet, ahol kér autó már vált minket. A tó gyönyörû volt. Sátrat állítottunk, és at 4 fokra való tekintettel át is öltöztünk. A vacsora összetevõi már megvoltak, és ahogy csorogtak be lassacskán a csapatok egyre komlyabbá váltak az elõkészületek. A fõszakács Gábor volt, aki a Lucullus baráti társaság képviseletében érkezett és aki Karcsi ötlete alapján kecskehúsból, pálinkában érlelt aszaltszilvából kezdett el pörköltet készíteni.
A táesasághoz csapótdott a texasi különítmény is, akik az elsõ nap lerobbanását követõen kb. 4 napot töltöttek horvátországban és ma azzal a reménnyel csapódtak a társasághoz, hogy folytatják a túrát egy holnap beszrezendõ új autóval. A társaságban mindenki eszkimónak öltözött, a 2000 méteres magasság és a 2-3-4 fok felvetette mindenkivel a legvastagabb ruháit. Zoli több mindent öltött magára, mint a legrémesebb budapesti télen szokta.
A vacsora - ha azt az apró tényt nem számítjuk, hogy hajnal kettõre készült el - tökéletes lett. Megkõstoltuk, nagyon Ízlett mindenkinek, azonban nagyon késõn és eléggé gyûrötten került ágyba a társaság, amely elõtt egy isztanbuli út állt a következõ napon.
