A reggel a buszállomáson lévő, elég szürreális szálloda éttermében indult. A szálloda szintjére egy ajtó nélküli lifttel lehetett feljutni, ahol ablaktalan, rózsaszínre festett folyosól vezettek a szobához. A reggelizésre feltartott termet egy pár csodálatosan kitömött tyúk díszítette, egy fehér műanyag csobogó tövében. A reggeli - valószínűleg nem csak a ramadán miatt - elég puritán volt: zöld és fekete olajbogyó, paradicsom valmilyen feta jellegű sajt, főtt tojás és friss kenyér volt a kínálat. A kávé helyett a törökök töményre főzött teát isznak, megkóstoltuk, az ő szokásuk szerint sok cukorral.
A mai nap célpontja Sinop, Törökország legészakibb pontja volt, amelyhez aszfaltozott utakon több, mint 700 kilométert kellett autóznunk. A mai napon kis capatunk egy fővel, az RTL klub számára anyagot gyűjtő Gézával három fősre duzzadt.
Az utunk a tegnap megismert isztambuli dugókkal indult, pár kilométer után átrobogtunk a Boszporusz fölött. Ezt a pillanatot és a "welcome to Asia" feliratot nem sikerült megörökíteni, mert az én fényképezőm a csomagok között zötykölődött, Géza kamerájában pedig éppen tele lett a kazetta. A kilátás pompás az élmény pedig felemelő volt.
Géza, mai napi utítársunk a minél jobb felvételek készítése céljából azt játszotta, hogy az autó ablakába ült, és onnan különböző pozíciókban kilógva készített felvételeket. Zolival nem igazán mertünk hátranézni, de Gézában jól ltáhatólag a moszkviccsal töltött napok után már semmilyen félelemérzet nem maradt. Zoli nagyon figyelt, hogy 70-80-al haladva nehogy a padkára hajtson és Gézánkat esetleg "lerázzuk".
Az út az első 3-400 kiométeren nagyon jó volt. Aszfalt, 2 vagy 3 sáv minden irányba, az Isztanbult és Ankarát összekötő főúton haladtunk. Az utat mecsetek, kutak szegélyezték, egyik másiknál meg is kellett álnunk a napi 13 feladatunk megoldása miatt. Az autópályán pedig megjelentek az első Iráni kamionok, jelezve, hogy lassan, de biztosan haladunk úticélunk felé.
Nem sokkal azután, hogy az autópályáról - kis kóválygás után - letérve észak-kelet felé vettük az irányt, és már a megoldandó feladatok nagyján túljutottunk megálltunk egy órszágúti étkezdében egy gyorsnak és olcsónak szánt ebédre. Ugyan az első naponmegfogadtuk, hogy több ebédelés nem lesz, de most olyan bizakodóak voltunk az órára és a megtett távolságra tekintve, hogy kivételt tettünk.
A vendéglősök kedvesek voltak, a rendelés nem volt egyszerű, mert az étterem falán elhelyezett fényképekre mutogatva tudtunk rendelni, a vendéglősök pedig minden mutatásnál közölték, hogy az van-e éppen, vagy pedig nincs: "Yes, No, No, No, Yes" Az arány kb. ugyanez volt. Az olcsó árakbban bízva bátran próbáltunk ki ételeket, de azt amit kértünk, és aokat amiket végül kihoztak nem volt triviális megfeleltetni, sem mennyiégileg sem pedig minőségileg. Az étel nagyon finom volt - Zoli szerint talán kicsit túl is dícsértem -, a helyeik pedig kedvesek. Megbeszéltük, hogy mi Madzsarisztánból jöttünk, ők pedig kurdok, azeriek, karabahiak voltak. Az egyetlen sokka a vizetésnél ért minket, mert a fogyasztásunk után 110 lírát, kb. 55 eurót kellett fizetnünk. Elég lúzernek éreztük magunkat - Géza ezen a napon költött a legtöbbet -, de hogy a lehúzás az autónak, az árak nem tisztázásának vagy csak a külföldi létünknetk szólt, az nem volt világos.
A túra filozófiájával összhangban ez a nap sem múlhatott el hágók és hegyek nélkül. Az ebéd után nem sokkal egy gyönyürű, hatalmas fenyvesekkel borított hegyre másztunk fel.
A hegyről ereszkedve az egyik feladat egy szép erődhöz vitt minket, ahonnan remek kilátásunk nyílt az erőd körül terpeszkedő városra és a környékre.
Az újabb - ezúttal feladatok miatt megtett kitérő miatt sietve haladtunk a napi végcél felé. Lassan ránkestelledet, és ahogy egy újabb hegycsúcs felé másztunk fel, a hegy tetején hatalmas felhőket láttunk elterpeszkedni. Jót nevettünk azon, hogy nemsokára beleautózunk a felhőkbe, de ez sajnos valóban úgy történt. A hegy tetjére érve a látótávolság méterekre, tempónk pedig 20-30 km/órára csökkent. A mögöttünk fénykürtőző török sofőrökkel nem törődve, biztonságosan autóztunk a cél felé - a Keresztúti úton valószínűleg mi türelmetlenkedtünki volna mögöttük.
A nyomasztó, hideg és ködös hegyi szakasz után kellemes meditárran estében, fél 9 magasságában érkeztünk meg a tengerparti kempingbe. Az éppen a városban shoppingoló lengyelek érkeztek előttünk, a szervezők autói, a hihetetlen megbízhatóan haladó Samara kevéssel utánunk. Az autóval heroikus küzdelmet folytató kocskaladás csapat is megérkezett vacsorára.
Mi felállítottuk a sátrat és nagyon korán lefekdüdtünk aludni az első hét fáradalmait kifújandó.
