A keddi volt a túra egyik legnehezebb, legfárasztóbbnak gondolt napja. A tegnapi parti ugyan nem a legtökéletesebb módon szolgálta a relaxált felkészülést a várható nehézségekre, de Zolival ma is kilökött minket az ágy és gyors zuhanyzást és pakolást követően már a reggelinket lapátoltuk: tükörtojást és a tegnap is megkóstolt, enyhén csípős marhahússal megtöltött tésztafélét ("puri"-t).
Mestia 1300 méter magasan terült el a felső-kaukázus szívében. A nap első etapja felvitt minket a több, mint 2600 méter magasan fekvő Zagot-hágóhoz. Az út nem volt könnyen járható, de igazi gondot nem okozott a teljesítése. Közel két órát vett igénybe a bő 30 km teljesítése. Ushguli települése (Tornyai a világörökség részét képezik), az utat szegélyező 5000 méter magas hegyek felelemlő látványt nyújtottak. A terek, a távolságok, a méretek olyan impozánsak voltak, annyira eltörpült a tájban minden - épületek, emberek, járművek - hogy ezt az érzést képekkel vagy szavakkal kifejezni nem lehet.
Fent a hágónál egy fiatal pár ült a fűben egy lerobbant UAZ mellett. Az UAZ motorháztetője nyitva, a pilóta éppen egy kólásüvegből öntött olajat a motorba. A srác leintett minket és megkérdezte, hogy el tudjuk-e vinni magunkkkal: természetesen el tudtuk. Átrendeztük a cuccokat, beültettük őket hátra és a Lenteki-ig velük utaztunk. Jó fejek voltak, az elmúlt két hetet túrázással és stoppolással töltötték, így barabgolták be a teljes hegyvidéket. Helyi szállásadójuktól hozott tojásos, sajtos reggelivel kínáltak meg minket, mi megosztottuk velük víz és ihatatlan grúz ice cofee készletünket.
A hágótól a Lentekhi-ig vezető út nagyon kemény volt: hatalmas meredek lejtők, nagy kövek, elmosott út. Egy helyen kiszálltam, integetéssel segíteni Zolinak a szűk átjáró megkeresét, egy másik helyen fél órát kellett várnunk, amígy egy munkagép megcsinálta a leomlott utat és tudtuk tovább haladni. A párt kitettük Lentekhiben, mi pedig néhol aszfaltozott, de kátyúkkal teletűzdelt, néhol sziklás, murvás, földes útonhaladtunk tovább. A feladatok miatt megmásztam egy domb tetején árválkodó romot, ill. még a Zagor hágónál 20 méteres dombot: mindkét helyről pompás kilátás nyílt. A napi céltól nem messze egy gyönyörű monostort is megnéztünk kívül-belül.
A napi 220 kilométernyi utat a terep és a feladatok miatt 10 óra alatt tudtuk megtenni: de így is két órával gyorsabbak voltunk az utánunk beérkezőknél. Tkibuli volt a napi cél, egy kicsi város Kutaisitől nem messze egy völgyben, amely nagy széllel fogadott minket. Szállásunk egy szocialista rémálom: alaktalan téglatest épület, funkciótlan, kubista belső terek, szürreális színek. Mint első érkezőknek most is nekünk kellett megválaszolni az orosz nyelven ránkzúduló kérdéseket: hol a busz? hányan vagyunk? hány autó? mikor jönnek a többiek?
A városban autóztunk egy kört vacsorázási lehetőség után kutatva, majd a szállodától 300 méterre találtunk egy kis éttermet - meglepően tisztát, kedves személyzettel és 9 tételes grúz nyelvű étlappal. Rendeltünk valami fasírtfélét, édes paradicsomos öntettel és hacsapurival (Sajttal, túróval töltött tészta).
Rettenetesen nehéz nap után korán lefeküdtünk aludni, hogy holnap korán érkezhessünk Grúzia fővárosába.
