HTML

Quart Team

A Quart Team blogja

Friss topikok

Linkblog

2009. Szeptember 13. Vasárap

2009.09.14. 08:46 visnyovszkiadam

A verseny utolsó napja, amely egy 80 kilométeres kitérőt nem számítva végig aszfalton vitt minket a túra vélgállomásáig, Jerevánig. A kitérő ismét egy kolostorremekhez vitt minket, ahonnan néhány versenyfeladat megoldása, kis bámészkodás és egy G.Robiékkal elköltött ebéd után robogtunk tovább a főváros felé.

Az út monoton volt, 2000 méter magasan, lassan fogyasztottuk a kilométereket, de este fél hétre megérkeztünk a végcélba. Remek érzés volt.

A szállodába bejelentkezés után kerestünk egy vacsorázóhelyet, majd visszatértünk a többiekhez. Az esti program az volt, hogy valamennyi autóval, konvojban tettünk néhány kört Jerevánban, majd egy szép téren letéve az autókat, összeálltunk egy csapatképre.

Miután a szállodánl letettük az autókat, taxival jutottunk az esti záróbuli helyszínére. Itt még ettünk, ittunk egy utolsót, majd meghallgattuk az igazán ünnepélyesre sikeredett eredményhirdetést és díjkiosztót. A versenyben sikerült az első helyet megszereznünk a durva pechsorozattal küzdő Texas Dream Team (2.) és a kétkerekű Kübelvagen-nel a teljes négykerekes utat teljesítő Thomas-ék (3.) előtt. A jótékonysági különdíjat az angolok kapták, akik 3-4 autót teljes leamortizálása ellenére is sikerrel juttatták ajándékaikat a Steanakerti gyermekotthonba.

Miután a "hivatalos" helyszín bezárt, egy véletlenszerűen megtalált "Texas" nevű kocsmában, tánc és heves vodkafogyasztás közepette búcsúztak el a túrázók és versenyzők egymástól, az elmúlt 17 nap közös élményeitől. Remek túra volt. Holnap indulunk haza.

2 komment

2009. szeptember 12. Szombat

2009.09.14. 08:44 visnyovszkiadam

A túra utolsó előtti napja az itiner szerint igen mozgalmasnak ígérkezett. Ajándékátadás egy helyi gyermekotthonban, vízumszerzés és egy kőkemény 350 kilométer hosszú offroad szakasz a tűzszüneti zónán keresztül, jókora kerülővel Kapan városáig.

A gyermek otthonba együtt érkeztek a csapatok. Az ajándék kupac szépen gyűlt az otthon bejárata előtt, mi is belehelyeztük a Zoli szervezésében a XVII. kerületi baptista közösségtől kapott ruhákat, takarókat, a többiek is hasonló ajándékokat, ill. labdákat különböző kinti és benti játékokat. Az otthon vezetői és a néhány gyerek, aki szombaton az épületben tartózkodott szeretettel fogadott bennünket és az otthon megmutatása után teával, kávéval kínáltak.

Amíg a szervezők a csoportos vízumkérelmet intézték, addig egy kis csoportban meglátogattuk a Stepanakerti piacot. Érdekes gyümölcsöket, savanyúságokat láttunk, ill. megkóstoltunk egy helyben sütött, korianderrel, petrezselyemmel, hagymával töltött tésztafélét. Nagyon finom volt. Tiszteletünket leginkább a savanyítva elrakott marhagyomor vívta ki, impozáns látványt nyújtottak a különböző béldarabokkal töltött kis üvegcsék.

A vízumok fél kettőre készültek el, így kis vacilálás után - választhattuk volna a rövidebb, aszfaltozott utat is - mégiscsak nekivágtunk a hosszabbik útnak az Azerbajdzsán és Karabah közötti tűzszüneti zónán keresztül.

Az első állomás Agdham teljesen kihalt városa volt. A korábban több ezer lelket számláló város épületei romokban, a házak között gránátalma és fügefák, törmelék, bokrok. A kísértetváros közepén pedig egy díszes mecset, amelynek tornyaiba felkapaszkodva megszemléltető a város különös, elszomorító panorámája.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az út délre, egészen az iráni határig hasonló tájban, romok, autóbuszok, teherautók roncsai, elhagyatott szőlök, gyümöllcsösok között vezetett. Különös volt, egészen furcsa, szomorú út. Élő embereket nem lehetett látni, egy két átutazó és katona volt csak az úton. Egy csoport kiskatona egy elhagyott gyümölcsösben szedett gránátalmákkal dobálózott.

Siettünk, hogy az egyik legiszgalmasabb útszakaszt még világosban elérjük. Az út egy hegyoldalba vájt egy nyomsávos földút, balra elhagyatott vasúti sín, folyó. A folyó túloldalán pedig már Irán, és egy gyönyörűen aszfaltozott autót, rajta százszámra robogó kaminokkal.

A meghri-t és kapant összektötő földút már biztonságban, de azért egy több mint 2000 méteres hágón keresztül kacskaringózó szerpentinnel vitt minket napi szálláshelyünkre, hogy szusszanhassunk egyet a hosszú nap után.

Szólj hozzá!

2009. szeptember 11. Péntek

2009.09.14. 08:43 visnyovszkiadam

A pénteki nap Örményországból indult, célpontja pedig Stepanakert volt, az alapvetően el-nem ismert, de ennek ellenére létező hegyi karabakh köztársaság fővárosa.

A Sevan-tó partján autóztunk délelőtt, a ködös múltban aszaltozott, de azóta már jókora kátyúkkal megtűzdelt úton. Szépen faltuk a kilométereket, csak egy hosszabbra sikerült tankolás szakította meg az utat. A karabakhi-i hegyi szakasz előtti utolsó városban ugyanis csak olyan benzinkutat találtunk, ahol egy hatalmas tartályból, pumpa nélkül, két jókedvű férfi kannával öntögette a dieselt az autónkba. Két 20 literes kannát, és egy háromnegyedig töltött vödröt tankoltunk: ez állításuk szerint 50 liter volt.

Feltankolva, egy újabb hágón keresztül indultunk Hegyi-Karabakh Köztársaság felé. A hágó rutinszerű megmászása és egy hosszabb ereszkedő offroad szakasz után egy fából eszkábált határőrbódéhoz érkeztünk, ahol G-robyiék éppen ajándék focilabdákat bányásztak elő az Unimog hátuljából, Szabolcsék pedig hevesen gesztikulálva ékes németséggel tárgyaltak az egyik helyi elöljáróval. 20 perc egyeztetés, az ajándék focilabdák, és a Géza által az Oszét hatron szerzett béke-plüsstehén átadása után haladhattunk tovább Stepanakert felé.

Az út jól és gyorsan volt járható, az út mentén két kilőtt és elhagyott tank, a helyi konfliktusok emlékei rozsdásodva, virágokkal benőve.

Az útunk és a versenyfeladatok két kisebb kitérővel, két gyönyörű Örmény kolostorhoz is elvittek minket. Mindekettőhöz felkapasztkodtunk és mindkettőt megcsodáltuk.

Korán mekérkeztünk Stepanakertbe, amely meglepően nagy és európai városnak tűnt. A szállodánk kongott az ürességtől, de színvonalara remek volt, a város Russzija nevű éttermében pedig remek vacsorát fogyaztottunk, Borscs-csal, Szoljánkával, sült húsokkal és némi vodka elfogyasztásával.
 

Szólj hozzá!

2009. Szeptember 10. Csütörtök

2009.09.12. 00:43 visnyovszkiadam

A nap célpontja már Örményország, a Sevan tó partjára tervezett vadkemping volt. Sajnos reggel elbúcsuztunk Gregorzséktól, akik hazafelé vették az irányt.

A kb. 350 km-esre tervezett utazás legfogósabb pontja az örmény határ átlépése volt, ahol közel három órát töltöttünk el a megfelelő papírok kitöltésével. (útlevél be, vízumkérő kiadása, kitöltött papír beadása, vízum nyomtatása, aláírása, autó behozása, stb.) Az autó behozás részleteiről azért nem tudok beszámolni, mert azokat már Zoli intézte, míg én a helyiek kefír italát teszteltem ifj. Robival és Gézával együtt.

Az út örményországi része gyorsan eltelt. Egy feladatak és kitérőnek köszönhetően meglátogattuk a Haghpath kolostort, ami igazán megkapó volt.

A helyiek jóvoltából bekaptunk egy gyors hamburgert, majd - a közeledő napnyugtára és esőre tekintettel - a nap utolsó ofrroad szakaszát kihagyva robogtunk a Sevan tó partján kijelölt éjszakai szálláshely felé.

A tó és a környék csodálatos volt, azonban az eső, a hatalmas felhők és a közelendő éjszaka miatt úgy döntöttünk, hogy az alternatív éjszakai szálloodát választjuk éjszakai szállláshelyül.

A szállás nagyon extravagáns volt, elhagyatott gyárépületekre emlékeztető anyag és formaválaszték, mindez valami modoros európai vendéglátási ideákba oltva és öltözve a tó és a hegyek utánozhatatlan köretével. Bőségesen, fáradtan,vendéglátóink izlése szerint vacsoráztunk és miután még meglátogattuk a csapat gerincét a tóparton, nyugovóra tértünk.

Szólj hozzá!

2009. Szeptember 9. Szerda

2009.09.12. 00:35 visnyovszkiadam

Reggel frissen ébredtünk és rövid készülődés után útnak is indultunk. Mivel a feladatlapokat hordozó szervezői autó a Zagor hágónál rekedt 7 órára és Szabolcsék egy közelebbi szálláshelyen töltötték kalandos lejutásuk után az éjszakát, a mai verseny elmaradt.

Ez volt a túra 13. napja, és sajnos Nekem, mint sofőrnek, sikerült a nap szerencsétlenségi kockázatait az első fél órában beteljesítenem. A Kutaiso Gori közötti főút irányát keresve, iránymutatásért visszatolattunk két sráchoz, azonban e közben, egy bátor tolatási manőver tragikus befejezéseként sikerült egy jelzőtáblának kb. 40-nel, lendületből nekitolatnom. A tragikus helyzet komikumát emelte, hogy a két srác, akiktől 1,5 méterres csapódtunk be, meg sem tudott nyekkenni. A cigaretta mozdulatlanul lógott szájuk szélén, kávéspoharaik pihentek kezükben, tekintetükből döbbenet és csodálkozás sugárzott.

Zoli - mintegy sokkszerűvé téve a balesetet - úgy pattant ki az autóból, mintha mi, Magyarok mindig így szoktunk volna megállni, térképet lobogtatva a kezében érdeklődött a Gori felé vezető legjobb útról. Én pedig csak félve sompolyogttam ki, hogy felmérjem kárunkat.

A versenyfeladatok hiányában alaposabban megvizsgáltunk néhány országúti árust. Ettünk főtt kukoricát, amely igazán rettenetes volt, legalább a hazai takarmánykukoricára emlékeztetett és egy furcse édeskés lepényt is, ami leginkább olyan volt, mint egy kürtös kalács, amelyek elfelejtettek kémény formájúra tekerni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az út további része szinte eseménytelen volt. Goriban, Sztálin szülőhelyén megnéztünk a tiszeteletére alapított múzeumat, ll. a szülőháza (!!!) köré építetett mauzóleumot, amely a hely nagy szülöttjének első lépéseit volt hivatott konzerválni.

Goriban remek ebédet fogyasztottunk, Zoli kipróbálta a helyiek elég bizarr limonádéját, és ettünk egy remek tésztába göngyölt, főtt marhahúst.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tbilisi - mintegy cáfolva mindent, amit az ország útviszonmyairól eddig elmondtunk - 2-3 sávos autópályán volt megközelíthető, amely néhány pályajavítástól eltekintve végig jól járható volt. Kis szerencsével gyakorlatilag pont a szállásunknál érkeztünk be a városba, és már nagyon korán el tudtuk foglalni igatán remek szobánkat. Egy helyi kocsmában ittunk pár sört, és korán - egy rövis városnézés, Grúz popfolk cd-vásárlás, eltévedés, vacsora és hazatalálás után - nyugovóra is tértünk.

Szólj hozzá!

2009. Szeptember 8. Kedd

2009.09.12. 00:29 visnyovszkiadam

A keddi volt a túra egyik legnehezebb, legfárasztóbbnak gondolt napja. A tegnapi parti ugyan nem a legtökéletesebb módon szolgálta a relaxált felkészülést a várható nehézségekre, de Zolival ma is kilökött minket az ágy és gyors zuhanyzást és pakolást követően már a reggelinket lapátoltuk: tükörtojást és a tegnap is megkóstolt, enyhén csípős marhahússal megtöltött tésztafélét ("puri"-t).

Mestia 1300 méter magasan terült el a felső-kaukázus szívében. A nap első etapja felvitt minket a több, mint 2600 méter magasan fekvő Zagot-hágóhoz. Az út nem volt könnyen járható, de igazi gondot nem okozott a teljesítése. Közel két órát vett igénybe a bő 30 km teljesítése. Ushguli települése (Tornyai a világörökség részét képezik), az utat szegélyező 5000 méter magas hegyek felelemlő látványt nyújtottak. A terek, a távolságok, a méretek olyan impozánsak voltak, annyira eltörpült a tájban minden - épületek, emberek, járművek - hogy ezt az érzést képekkel vagy szavakkal kifejezni nem lehet.

 

Fent a hágónál egy fiatal pár ült a fűben egy lerobbant UAZ mellett. Az UAZ motorháztetője nyitva, a pilóta éppen egy kólásüvegből öntött olajat a motorba. A srác leintett minket és megkérdezte, hogy el tudjuk-e vinni magunkkkal: természetesen el tudtuk. Átrendeztük a cuccokat, beültettük őket hátra és a Lenteki-ig velük utaztunk. Jó fejek voltak, az elmúlt két hetet túrázással és stoppolással töltötték, így barabgolták be a teljes hegyvidéket. Helyi szállásadójuktól hozott tojásos, sajtos reggelivel kínáltak meg minket, mi megosztottuk velük víz és ihatatlan grúz ice cofee készletünket.

A hágótól a Lentekhi-ig vezető út nagyon kemény volt: hatalmas meredek lejtők, nagy kövek, elmosott út. Egy helyen kiszálltam, integetéssel segíteni Zolinak a szűk átjáró megkeresét, egy másik helyen fél órát kellett várnunk, amígy egy munkagép megcsinálta a leomlott utat és tudtuk tovább haladni. A párt kitettük Lentekhiben, mi pedig néhol aszfaltozott, de kátyúkkal teletűzdelt, néhol sziklás, murvás, földes útonhaladtunk tovább. A feladatok miatt megmásztam egy domb tetején árválkodó romot, ill. még a Zagor hágónál 20 méteres dombot: mindkét helyről pompás kilátás nyílt. A napi céltól nem messze egy gyönyörű monostort is megnéztünk kívül-belül.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A napi 220 kilométernyi utat a terep és a feladatok miatt 10 óra alatt tudtuk megtenni: de így is két órával gyorsabbak voltunk az utánunk beérkezőknél. Tkibuli volt a napi cél, egy kicsi város Kutaisitől nem messze egy völgyben, amely nagy széllel fogadott minket. Szállásunk egy szocialista rémálom: alaktalan téglatest épület, funkciótlan, kubista belső terek, szürreális színek. Mint első érkezőknek most is nekünk kellett megválaszolni az orosz nyelven ránkzúduló kérdéseket: hol a busz? hányan vagyunk? hány autó? mikor jönnek a többiek?

A városban autóztunk egy kört vacsorázási lehetőség után kutatva, majd a szállodától 300 méterre találtunk egy kis éttermet - meglepően tisztát, kedves személyzettel és 9 tételes grúz nyelvű étlappal. Rendeltünk valami fasírtfélét, édes paradicsomos öntettel és hacsapurival (Sajttal, túróval töltött tészta).

Rettenetesen nehéz nap után korán lefeküdtünk aludni, hogy holnap korán érkezhessünk Grúzia fővárosába.

Szólj hozzá!

2009. szeptember 7. Hétfő

2009.09.12. 00:19 visnyovszkiadam

Pihentető alvás után, korán ébredtünk mindketten és ahogy az várható volt, a helyiek bőséges reggelivel fogadtak minket. A néni megmutatta a csapatnak, hogy melyik lekvárból tegyünk a reggelire kapott kefírünkbe, mennyit, majd boldogan bólogatva konstatálta, hogy a konstrkció alapvetően mindenkinek bejött.

Megfelelő mennyiégű Nescafe után útra keltünk, hogy egy hosszúnak ígérkező úton eljussunk Mestiába, a Svaneti régió központjába. Az út első szakasza különösebb meglepetéseket nem tartalmazott: amit megtanultunk tegnap a grúz főutakról, természetesen ma is igazolta magát. Aszfalt, kátyú, földút, átfolyó patak. Az egyik feladatunk miatt bő 10 kilométert kellett kerülnünk, az út egy hatalmas duzzasztógáthoz vezetett minket. Először a gát tetejére, utána az alatta elterülő faluhoz autóztunk be.

A második szakasz némiképp kalandosabb volt, a felduzzasztott, majd folyamatosan szükülő és kisebbé váló patak mellett haladt.  Az út nehezebb részeit is tudtuk igazi probléma nélkül teljesíteni. A folyó egyes helyeken átszelte a hegyet - mesterségesen készített, hatalmas kiömlőn keresztül érkezett a mederbe, máshol "hangulatos" kis hidakon szeltük át.

Mestiába nem sokkal Szabolcsék felvezető autója után, negyed ötkor érkeztünk. A városban szálloda nem lévén a célpont a legjobb - és egyetlen - kocsma volt. Mikor odaértünk, a tiszteletünkre tartott kis ünnepség már javában tartott: öt-hat srác a városból lelkesen, hangos Gamardzsosz!-osozás közben ölelgette Zolit és Szabolcsot. Fényképezkedés, pusziszkodás, Gamardzsosz!, puszizkodás, Gamardzsosz! ez volt a következő órák koreográfiája. Mindenki ölelgetett és puszilgatott mindenkit, természetesen közben folyamatosan vásároltuk a kétliteres műanyagpalackos kiszerelésben árult helyi söröket. A helyi erők táncolni is kezdtek (6 órakor!) az egyetlen (egyetlen!) számra, amely folyamatosan szólt a teremben.

A fogadtatásunk, az egész - lassan estébe forduló - délután egyszerre volt szürreális, komikus, ugyanakkor valóban felemelő és megható. Minden helyi arcáról sugárzott az egyszerűség és őszinteség, az idegenek fogadása, befogadása fölött érzett tiszta, ősi öröm. (Valóban mi lehettünk az egyetlen esemény egész évben.)

A csapatok folyamatosan szálllingóztak, így folyamatosan átvettük a hatalmat a teremben: előkerült néhány tankcspada cd, valamint Gregorzs, aki alamuszi módon kezdett pálinkát öntözni a gyanútlan emberek söreibe, vagy közvetlenül a torkukra.

A kocsma mögötti vendégházban töltöttük az éjszakát. A vendégház egy másik léptéket képviselt, minden szempontból: két szint, pazarul berendezett szobák, fenyőbútorok, könyvek, képek és albumok mindenhol, padlótól a mennyezetig csempével borított fürdő, és a szobánk, ahonnan pompás kilátás nyílt a falu mellett elrobogó patakra. Az út és a buli fáradtsága mellett a patak folyamatos, békés zúgása is segített álomba merülni, amire a keddi út miatt igencsak nagy szükségünk is volt.

Szólj hozzá!

2009. szeptember 6. Vasárnap

2009.09.11. 23:09 visnyovszkiadam

Az előző este után viszonylag későn indultunk útnak. Én navigáltam, Zoli remekül vette fel a grúz közlekedés tempóját, így gyorsan kijutottunk a városból, pont a megfelelő úton. Az út kellemes volt, az első 80 km aszfaltozva, egy folyómederben másztunk fölfelé. A táj azonban az előző napokhoz képest teljesen megváltozott, a hegyek meredeksége, a megművelt földek milyensége egyre szokatlanabb lett, az utat pedig mindenhol szarvasmarhák kísérték végig.

Ahogy a hegyek fülé kapaszkodtunk, megálltunk egy örmény boltban és legalább 30 évet uatztunk vissza az időben. A klasszikus vegyesbolt, a polcokon a hajfestéktől a fagyasztott disznófarokig a legkülönlegesebb dolgok sorjáztak egymás mellett. A hűtőben a sörök és pálinkák közül komoly feladat volt kiválogatni az ásványvizeket, azt nem is említve, hogy a választás miatt kicsit furcsán nézett ránk az eladó.

És komoly tanuság volt, hogy milyen is egy grúz főút, lyukak, kátyúk, átfolyó patakok, pocsolyák törik meg a föld és töredezett aszfalt csíkjainak magányosságát. Ezeken az utakon kapaszkodtunk fel 2000 méter magasra, hihetetlenül zöld mezők legelésző állatok közé. A kilátás, az alacsony kaukzus első magaslatai körül igazán felemelő volt, egy pillanat alatt megértettük, hogy miért utaztunk töb, mint egy hetet és mi várhat még ránk a következő napokban.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az első magaslatok megízlelése után lassan ereszkedni kezdünk, és néhány pillnatra (találtunk 200 méteren egy 2x2 sávos aszfalt utat is) at gondoltuk, hogy a nap kihívásainak már vége, de nem így volt.

Ugyan nemsokára elénk tárult a napi végélt jelső "Kutaisi 106 km" tábla, de a délután mégsem volt ennyire triviális. Utunk ugyanis egy nemzeti parkon és a nemzeti park részét képező 2300 méteres hágón kereszt vezetett. A nemzeti park kifejezés ugyan az atlanti óceán melletti hosszú órákat igénybe vevő ásást jutatta eszünkbe, de ezt a délutánt sokkal könyebben megúsztuk.

Hihetetlen köves, sziklás tájon, egy felhő közepébe bújva vergődtük át magunkat a szoroson, és hatalmas pocsolyák, lélegzetállító kilátás között lettük meg a 12 km órás utat, közel 2 óra alatt.

A Kutaisiba érkezés csak a segítőkész helyieknek köszönhetően volt zökkenőmentes. Némi eligazitás után megtaláltuk a csodálatos panorámával bíró szállásunkat, és egy igazi grúzokra jellemző fiesztára emlékeztető (kolbászok, édeskés pörkölt, csirkesült, padlizsán, sajtok, paradicsom) vacsorában volt részünk.

A remek vacsorán túl a városban csodálatos panoráma várt minket, és megható volt a két 60 évnél idősebb vendéglátó bácsi és néni kedvessége, akik a csinocs, angol remekül besélő szomszédlányt is képesek volták áthívni, csak hogy a kívánságainkat jobban lesshessék.

Korán érkeztünk, kevéssel a Samarás csapat előtt, majd becsorogtak utánunk a ladások, az amerikaiak, robiék és szabolcsék is.

Szólj hozzá!

2009. Szeptember 5. Szombat

2009.09.06. 08:12 visnyovszkiadam

A mai nap a tervek szerint hosszú, de kényelmesen teljesíthető volt. A fekete tenger partján, törökország északi határán végigfutó aszfaltcsíkon kellett 700 kilométert végigautóznunk. (Az itinerben 780 Km szerepelt)
Az utat csak egy két szerpentin és alagút gazdagította, és az egész úton, gyönyörű, de nagyon hamar természetessé váló panoráma: a fekete tenger hatalmas nyílt tere bal kéz felől és a magas hegyek, sziklák a jobb oldalon.

200 kilométer után nem bírtuk és meg kellett állnunk reggelizni. A ramadán miatt csak török pitát kaptunk, ami úgy ézett ki, mint egy darálthússal töltött vékony, hosszú kifli. Kaptunk mellé finom jughurtot és ittam mellé a helyiek által kedvelt kefír italt. A kefíres ital oldalát vicces tehenes képregényekkel dobták fel, ha sikerül egy törökül tudó ismerőst szerezni, akkor megpróbáljuk lefordítani.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A napot néhány vicces epizód dobta fel. Zoli kiszúrt egy törököt, ahogy egy sikátorban sört töltött át óvatosan a sörösből egy kóláspohárba. Nyilván a ramadánra való tekintettel, telán azt remélve, hogy Allah nem szúrja ki így ezt a kis botlást.

Késő volt már, elmúlt hat óra, amikor közvetlenül a lengyel csapat mögött megérkeztünk a török-grúz határra. Nem számítottunk egyszerű határátlépésre, de a dolgok még a képzeltnél is rosszabbul alakultak. Megérkezésünkkor szált le a nap, így - megint csak a ramadán - az útlevélvizsgálat után minden hivtalnok elment harapni valamit. Egy nő nem, aki biztosan fogyózott, tőle még beszereztünk egy pecsétet, de az utolsó hivatalnokra közel egy órát kellett várnunk.
A grúz oldalon már gépfegyveres katona állított irányba bennünket, integetett, hogy a felelősségbiztosítás megváltásával kell az adminsztrációt kezdenünk. Az első hivatalnok nagyon kedves volt, elmutogatta, hogy egy barátjának is hiluxa van, és vele szoktak felmenni a hegyekbe vadászni. (Mindezt úgy, hogy a közös szókészletünk kb. 5 szó lehetet). Útlevél vizsgált következett, ahol komoly bonyodalmat teremtettünk azzal, hogy Zoli helyett (Őt írták be a bitosításba) én ültem a volánnál. Helyett kellett cserélnünk, és ezek után már nagyítóval vizsgálták az útlevelemet, hogy vajon tényleg minden rendben van-e velem. Rendben volt. Mindkettőnkről csináltak egy-egy digitális fényképet, kiállították az autó belépési papírjait, majd egy rutin jellegű vámvizsgálat után át is kördöltünk grúziába. Kb. 2 óráig tartott.

Az első kilométerek grúziában igazolták az itinerben foglaltakat: a grúzok tényleg akkor és úgy kanyarodnak, fordulnak, előznek, amikor és ahogyan épp kedvük tartja. Gregorzsék után autóztunk Batumi felé, Ők gyorsan aszimiálódtak a könyezethez, így kénytelenek voltunk mi is.

Batumiban már sötétedés után érkeztünk. A városban minden ki volt izélésesen vagy épp izléstelenül világítva. Batum egy pezsgő, élettel teli mediterrán város képét mutatta. Az utolsó feladatt miatt körbe jártuk a város főterén álló hatalmas szobrot, amelynek tetején Iászón állt az arany gyapjúval, igazán impozáns látvány volt.

A Batumiba érkezés után az volt a tervünk, hogy gyors szállodafoglalás után iszunk egy sört a városban. A tervből csak a szálloda hiányzott. A módosított szállót, a LUX hotelt ugyanis a három beérkezett csapat (A lengyelek, a szamara és Mi) egyesített erővel sem találtuk. Fogtunk egy taxist és vele elmentünk a szervezőktől megtudott címre, de kiderült, hogy a lux hotelben csak 2 darab kétágyas szoba volt. Közben megérkezett Irina, a szervezők egyik barátja és a segítségével fél 12-re sikerült szállásokat találnunk.

A főtér melletti étteremben egy igazi bőséges grúz vacsora és Gregorzs által menedzselt alkolholos italok társaságában üdvözöltük Grúziát, a sztogramm vodkák hazáját.

1 komment

2009. Szeptember 4. Péntek

2009.09.04. 19:56 visnyovszkiadam

Szokatlanul hosszú alvás után a megszokottnál sokkal kipihentebben ébredtünk, lehetett fél 10 is helyi idő szerint. Zolit próbáltam utolérni kávéfogyasztásban - már amennyiben az itt kávé márkanéven árult folyadékot lehet kávénak nevezni. Az volt a tervünk, hogy gyorsan megírom a blogot, kiválogatom a fényképeket, majd egy memorystick-kel elindulunk Sinop-ba Internet Cafe-t keresni, azonban legnagyobb meglepetésünkre a Fekete tenger partján lévő kempingünkben egy remek sebességű free wifi állt a rendelkezésünkre.

Majdnem mindent sikerült elintézni, kivéve a youtube videók frissítését, ugyanis a szolgáltató tájékoztatása szerint a youtube (a 2008/402-es döntés vagy törvény vagy kormányhatározat alapján) a letiltott weboldalak közt volt.

A Munka után jöhet a pihenés, beültünk az autóba és bementünk Sinop-ba. Rövid parkolóhelykeresés után hosszú sétálás következett a tenger parton és az erőd romjai között, majd - még mielőtt hőgutát kaptunk volna - beültünk egy kávézóba. Zoli nagyon vagányan bevállalt a helyi sütemények közül egy jó tucatnyit, tett egy újabb kísérletet a kávéfogyasztásra, én pedig maradtam a török teánál. Zoli nagyon keményen megküzdött a süteménnyel: az első kettő még láthatóan jól esett neki, a harmadik és negyedik már a nehezére, az utolsó fél tucattal pedig már nagyon meg kellett küzdenie.

A szénhidrátmérgezést le kellett mozognunk sétáltunk egy újabb kört a városban, megszemléltük a hús és halkínálatot, és a vámos számos tekne(=hajó)-modell árusainak kínálatát.

A mozgás után jöhetett az ebéd. Ezúttál már rutinosak voltunk, és egy helyi étteremben, az árak tisztázása után ebédeltünk. Ramadán lévén egyetlen vendégként felvezettek minket a tetőre, és úgy fogyasztottuk el a vacsit, hogy alattunk terület el a város, kis utcácskáival és a fekete tenger panorámája. Kipróbáltuk a helyiek által nagy lelkesedéssel fogyasztott joghurtot, ami sokkal inkább emlékeztetett a mi kefírünkre, és azon kívül, hogy nagyon finom volt, remekül illeszkedett minden ételhez. Az étel finom volt és mindössze 29 Líráért teljesen teleetük magunkat, még egy nagy kupac maradékot is hagytunk. Zoli totális kajakómába zuhant, csak poszorgott melettem a Camping felé vezető úton.

Mire visszaértünk a táborhelyre, az újjonan érkezett angol csapat gondoskodott róla, hogy délután sem maradjunk program nélkül. Két két kerekű autóval, amelyekhez csatlakozott Thomas a kübelwagen-nel. A britteknek nem volt nagy szerencséjük: mire mi leértünk már mindkét autó mélyen elásta magát a homokban, ill. a vízben. A társaság élvezve a helyzetet kézzel ásott, tolt, a különböző négykerekűek álltak be húzni, tolni az autókat. Ugyan eléggé kilátástalannak tűnt, de végül, közel két óra szenvedés és próbálkozás után mindkét autó kikerült a homokból. (A képekért kösz GROBY!, ugyanis mi épp toltunk)

A tolás-húzás izzadságát egy frissítő, fekete tengeri fürdőzéssel mostuk le. A víz nagyon kellemes volt. A 100 csapásból álló gyorsúszóversenyt Géza nyerte meggyőző fölénnyel.

A fürdés után Orhannal, a kemping tulajdonosával elmentünk fáért az esti tábortűzhöz és bográcsban készítendő rakott krumplihoz. Beautóztunk Sinopba, ahol a bejárat meletti fatelepről a Hilux félig kiürített platójára felpakoltunk két tucat ember magasságú, karvastagságú száraz faágat. Útközben Orhan panaszkodott, hogy 2000 euró adót fizet évente a autója után, amely a motor mérete szerint került meghatározásra.
Elmesélte, hogy a tervekkel szemben egyrészt azért nem jön a túrára tovább velünk, mert a felesége, aki ukrán, inkább Törökországot szeretné megismerni, másrészt a ramadán alatt nem engedélyezett nekik az utazás. Egyébként nagy utazó, tavaly Kínában volt, azelőtt pedig  Tahiföldön két és fél hetet.

Remélhetőleg ma az esti paprikáskrumpli után hamar ágyba kerülünk, mert holnap a túra leghosszabb napja vár ránk.

Szólj hozzá!

2009. Szeptember 3. Csütörtök

2009.09.04. 11:14 visnyovszkiadam

A reggel a buszállomáson lévő, elég szürreális szálloda éttermében indult. A szálloda szintjére egy ajtó nélküli lifttel lehetett feljutni, ahol ablaktalan, rózsaszínre festett folyosól vezettek a szobához. A reggelizésre feltartott termet egy pár csodálatosan kitömött tyúk díszítette, egy fehér műanyag csobogó tövében. A reggeli - valószínűleg nem csak a ramadán miatt - elég puritán volt: zöld és fekete olajbogyó, paradicsom valmilyen feta jellegű sajt, főtt tojás és friss kenyér volt a kínálat. A kávé helyett a törökök töményre főzött teát isznak, megkóstoltuk, az ő szokásuk szerint sok cukorral.

A mai nap célpontja Sinop, Törökország legészakibb pontja volt, amelyhez aszfaltozott utakon több, mint 700 kilométert kellett autóznunk. A mai napon kis capatunk egy fővel, az RTL klub számára anyagot gyűjtő Gézával három fősre duzzadt.

Az utunk a tegnap megismert isztambuli dugókkal indult, pár kilométer után átrobogtunk a Boszporusz fölött. Ezt a pillanatot és a "welcome to Asia" feliratot nem sikerült megörökíteni, mert az én fényképezőm a csomagok között zötykölődött, Géza kamerájában pedig éppen tele lett a kazetta. A kilátás pompás az élmény pedig felemelő volt.

Géza, mai napi utítársunk a minél jobb felvételek készítése céljából azt játszotta, hogy az autó ablakába ült, és onnan különböző pozíciókban kilógva készített felvételeket. Zolival nem igazán mertünk hátranézni, de Gézában jól ltáhatólag a moszkviccsal töltött napok után már semmilyen félelemérzet nem maradt. Zoli nagyon figyelt, hogy 70-80-al haladva nehogy a padkára hajtson és Gézánkat esetleg "lerázzuk".

Az út az első 3-400 kiométeren nagyon jó volt. Aszfalt, 2 vagy 3 sáv minden irányba, az Isztanbult és Ankarát összekötő főúton haladtunk. Az utat mecsetek, kutak szegélyezték, egyik másiknál meg is kellett álnunk a napi 13 feladatunk megoldása miatt. Az autópályán pedig megjelentek az első Iráni kamionok, jelezve, hogy lassan, de biztosan haladunk úticélunk felé.

Nem sokkal azután, hogy az autópályáról - kis kóválygás után - letérve észak-kelet felé vettük az irányt, és már a megoldandó feladatok nagyján túljutottunk megálltunk egy órszágúti étkezdében egy gyorsnak és olcsónak szánt ebédre. Ugyan az első naponmegfogadtuk, hogy több ebédelés nem lesz, de most olyan bizakodóak voltunk az órára és a megtett távolságra tekintve, hogy kivételt tettünk.

A vendéglősök kedvesek voltak, a rendelés nem volt egyszerű, mert az étterem falán elhelyezett fényképekre mutogatva tudtunk rendelni, a vendéglősök pedig minden mutatásnál közölték, hogy az van-e éppen, vagy pedig nincs: "Yes, No, No, No, Yes" Az arány kb. ugyanez volt. Az olcsó árakbban bízva bátran próbáltunk ki ételeket, de azt amit kértünk, és aokat amiket végül kihoztak nem volt triviális megfeleltetni, sem mennyiégileg sem pedig minőségileg. Az étel nagyon finom volt - Zoli szerint talán kicsit túl is dícsértem -, a helyeik pedig kedvesek. Megbeszéltük, hogy mi Madzsarisztánból jöttünk, ők pedig kurdok, azeriek, karabahiak voltak. Az egyetlen sokka a vizetésnél ért minket, mert a fogyasztásunk után 110 lírát, kb. 55 eurót kellett fizetnünk. Elég lúzernek éreztük magunkat - Géza ezen a napon költött a legtöbbet -, de hogy a lehúzás az autónak, az árak nem tisztázásának vagy csak a külföldi létünknetk szólt, az nem volt világos.

A túra filozófiájával összhangban ez a nap sem múlhatott el hágók és hegyek nélkül. Az ebéd után nem sokkal egy gyönyürű, hatalmas fenyvesekkel borított hegyre másztunk fel.

A hegyről ereszkedve az egyik feladat egy szép erődhöz vitt minket, ahonnan remek kilátásunk nyílt az erőd körül terpeszkedő városra és a környékre.

Az újabb - ezúttal feladatok miatt megtett kitérő miatt sietve haladtunk a napi végcél felé. Lassan ránkestelledet, és ahogy egy újabb hegycsúcs felé másztunk fel, a hegy tetején hatalmas felhőket láttunk elterpeszkedni. Jót nevettünk azon, hogy nemsokára beleautózunk a felhőkbe, de ez sajnos valóban úgy történt. A hegy tetjére érve a látótávolság méterekre, tempónk pedig 20-30 km/órára csökkent. A mögöttünk fénykürtőző török sofőrökkel nem törődve, biztonságosan autóztunk a cél felé - a Keresztúti úton valószínűleg mi türelmetlenkedtünki volna mögöttük.

A nyomasztó, hideg és ködös hegyi szakasz után kellemes meditárran estében, fél 9 magasságában érkeztünk meg a tengerparti kempingbe. Az éppen a városban shoppingoló lengyelek érkeztek előttünk, a szervezők autói, a hihetetlen megbízhatóan haladó Samara kevéssel utánunk. Az autóval heroikus küzdelmet folytató kocskaladás csapat is  megérkezett vacsorára.

Mi felállítottuk a sátrat és nagyon korán lefekdüdtünk aludni az első hét fáradalmait kifújandó.

 

Szólj hozzá!

2009. Szeptember 2. Szerda

2009.09.03. 06:14 visnyovszkiadam

A Belmeken tó rettenetesen hideg hajnallal fogadott minket. Mindent beborított a harmat, és a reggel hidegében nagyon nehézkesen mentek a vadkempingezõs éjszakák kötelezõ reggeli mutatványai: edények összeszedése, vízszerzés a tóról, vízmelegítés, mosogatás, asztalok és székek összeszedése, sátorcövekek kihuzigálása, sátorbontás, és mindeközben persze egy remek kávé - Zolinak hála. Reggeli készülõdés szempontjából már megvannak a kialakult szerepeink.

A feladatokat is csak késõbb kaptuk meg és fél 11kor végtunk neki az 530 km hosszú Isztambulba vezetõ útnak. Az út elsõ szakaszát a 2000 méterrõl leereszkedés és mindeközben a napi versenyfeladatok megoldása tette ki. Miután azonban leereszkedtünk a hegyrõl, már aszfalton, néha a feladatok által megszakítva, de egyenletesen haladva közeledtünk Iszanbul felé.
A török határ átlépése sem volt egyszerû: egy induló útlevélvizsgálatot egy újabb követett, ahonnan elzavartak minket vízumot vásárolni. Vítzuvásárlás, majd csomagellenõrzés következett, ahol is az üres benzineskannákkal nagyon jó benyomást tettünk ellenõreinkre. Egy újabb formális vám a kocsi papírjaival, majd rövid autózás és újabb, utolsó útlevélvizsgálat után kigördülhettünk az autópályára.

Amit eddig és amitt itt találtunk az ég és föld. 2x3 esetleg 2x2 sávos autópálya, nem 20-as, hanem 120-as sebesség. Ugyan nem ezért jöttünk, de egy kicsit ez is jól esett. Isztambulban azoban hatalmas dugó és a török autós közlekedés összes nyavalyája egyszerre fogadott minket. A 4 sort, hét fizikai sávban töltötték meg, tülekedtek, készségesek, udvariasak végképp nem voltak.

Rövid tolongás után értünk a szállodához. Két versenyfeladat (Athéni buszjegy ára, és egy étterem telefonszámának megszerzése) után lepakoltunk és kényelmesen vártuk a többieket. Találkkoztunk Charlie-val, majd késõbb 4 Manchesteri barátjával, akik itt csatlakoznak a kihíváshoz, majd velük együtt egy közeli étteremben authentikus török vacsorát ettünk.

A Ladás csapat is elõkerült, akiknek sikerült Makedóniában javítani az autó állapotán és ma már velünk fognak éjszakázni, várva a holnapi napot, a verseny egyik legfárasztóbb napját.
 

Szólj hozzá!

2009. Szeptember 1. Kedd

2009.09.03. 06:09 visnyovszkiadam

Reggel az Ohrid tó partjától indultunk tovább. A szállodában elfogyaztott reggeli igazi luxus volt az elõzõ napokhoz, és az elkövetkezendõekben várhatóakhoz képest. Gazdag svédasztal, rántottával sült szalonnval, virslivel, felvágottakkal, zöldségekkel.

Az elsõ kilométerek a tó melletti hegységen keresztül, meredek szerpentineken vezettek. A kapaszkodó kemény, a kilátás pedig lélegzetelállító volt.

 

A kapaszkodás után leereszkedtünk a "Makedón-alföldre", ami csak annyoban különbözött a miénktõl, hogy hiányoztak róla a több négyzetkilométeres búza és kukoricamezõk, de dombok - inkább hegyek - mindenhol akadtak. Az egyik makedón faluban megszólítottunk egy rendõrt a következõ falu felõl tudakozódva. Kérédsünkre azt felelte, hogy "óóóóó", majd kis gondolkozás után azt is, hogy "áááá". Nagyon nyomorultul érezte megát a szerepében, furcsa volt végignézni, ahogy a rend magabiztos órébõl átváltozott egy ksifióvá, aki nem írta meg a házifeladatát.

A mekedón alföld kisebb kaptatói után érkeztünk a bolgár határhoz, ahol a nap legmókásabb élményét éltük át. Az útlevélvizsgálathoz érve (szerencsére várakoznunk nem kellett) Zoli átnyújtott a határõrnek az útleveleket. Ez általában szokott mûködni, itt azonban teljesen más reakciót váltott ki a hivatalnokból. Felhúzta a szemöldökét és megkérdezte: "Memorisztik?". Na, erre mi kezdtünk értetlenül nézni, amire õ széttárta a kezét, és újra, hangosbban feltette a kérdést: "Memorisztik?!".

Néhány segítõ instrukció után sikeresen átléptük a bolgár államhatárt, amely során a következõket hajtottuk végre: Visszasétáltam és egy külön ablaknál beadtam a kocsi papírjait. Forgalmit és meghatalmazást. Itt kaptam egy momory sticket, amit elvittem az útlevélvizsgálathoz. Itt a bácsi rövid prüntyögés után visszaadta nekem a memorsticket, és mondta hogy menjünk el a vámhoz. A vámos megkérdezte, hogy van-e elvámolnivalónk, mondtuk, hogy nincs (a Kemping varázsszó, és hogy a lengyel csapat, Gregorzsék elõttünk haladtak segített), elvette, prünytögött, visszaadta. Ugyanezt tette a 4. ablaknál a kislány, aki autópálya matricát adott, és az 5-nél a fió, aki elvette az érte járó pénzt. A hatodiknál végre leadhattuk a memory sicket is és roboghattunk Bulgáriában tovább.

A nap célpontja a Belmeken tó volt, 2000 méter magasan. Ide bõségesen kellett kapaszkodunk, kanyargós, de kényelmesen autózható aszfaltozott szerpentineken keresztül. Majdnem nyolc óra volt, mire a tónálá megtaláltuk a táborhelyet, ahol kér autó már vált minket. A tó gyönyörû volt. Sátrat állítottunk, és at 4 fokra való tekintettel át is öltöztünk. A vacsora összetevõi már megvoltak, és ahogy csorogtak be lassacskán a csapatok egyre komlyabbá váltak az elõkészületek. A fõszakács Gábor volt, aki a Lucullus baráti társaság képviseletében érkezett és aki Karcsi ötlete alapján kecskehúsból, pálinkában érlelt aszaltszilvából kezdett el pörköltet készíteni.

A táesasághoz csapótdott a texasi különítmény is, akik az elsõ nap lerobbanását követõen kb. 4 napot töltöttek horvátországban és ma azzal a reménnyel csapódtak a társasághoz, hogy folytatják a túrát egy holnap beszrezendõ új autóval. A társaságban mindenki eszkimónak öltözött, a 2000 méteres magasság és a 2-3-4 fok felvetette mindenkivel a legvastagabb ruháit. Zoli több mindent öltött magára, mint a legrémesebb budapesti télen szokta.

A vacsora - ha azt az apró tényt nem számítjuk, hogy hajnal kettõre készült el - tökéletes lett. Megkõstoltuk, nagyon Ízlett mindenkinek, azonban nagyon késõn és eléggé gyûrötten került ágyba a társaság, amely elõtt egy isztanbuli út állt a következõ napon.

Szólj hozzá!

Videók a youtube-on

2009.08.31. 20:45 visnyovszkiadam

A youtube-ra feltöltöttünk néhány videót a tegnapelőtti események kifejtése gyanánt.

Szólj hozzá!

2009. Augusztus 31. Hétfő

2009.08.31. 18:56 visnyovszkiadam

A negyedik nap célpontja az Ohrid tó, Makedónia Balatonja volt. Fél 9kor, egy gyors reggeli (omlett és tojás közül lehetett választani) némi kávé- és vízfogyasztás után indultunk neki a könnyebbnek ígérkező, 170 kilométerre tervezett napnak.

A nap egy közel 100 kilométeres offroad szakasszal indult, amelyet az "Albán alpokban" kellett teljesíteni. Igaz nehézséget a terep nekünk nem okozott, de némi kétkedéssel vitattuk meg az itiner azon állítását, hogy itt kétkerekes autók is el fognak tudni jönni. (Mint utólag kiderült, tényleg el tudtak - este fél 9-re páran már megérkeztek és a hírek szerint a többiek is csordolgálnak.)

Izgalmat néhány meredély, szakadék és a legrosszabb pillatokban szembe hajtó teherautók okoztak. Ma is álldogáltunk néhány percet centiméterekre a mellettünk tátongó szakadék mellett, amíg egy hatalmas kék LIAZ elhajtott mellettünk. Gyakoroltuk legalább a majrévas és kormányszorongatást.

A nap második felét aszfalton autóztuk. Egy hegyi folyó völgyében autóztunk a határ felé, ahol egy feladat miatt (mennyibe került egy 0,33-as Fanta?) egy kávéra megálltunk egy országúti pisztráng-sütöde mellett, ahol a friss halak egy akváriumban úszkáltak és várták szomorú sorsuk beteljesedését.

2 óra után átléptük az albán-makedón határt, alapvetően zökkementesen, mert nem sikerült a belépésnél kapott nyomtaványt elhagyni. A határon való várakozás lehetővé tette, hogy Zoli megnézze és orvosolja a jobb első kerék irányából folyamatosan hallahtó csörgést, ami a mai napra kopogássá enyhült.

Délután négykor, első csapatként megérkeztünk az Ohrid tóhoz. Úsztunk egyet a tó friss (Zoli szerint jéghideg) vízében és megvacsoráztunk, hogy korán ágyba kerüljünk.

Szólj hozzá!

2009. Augusztus 30. Vasárnap

2009.08.31. 18:47 visnyovszkiadam

A túra vasárnapi célpontja, Albánia, pontosabban Peshkopie kis városa volt. Ha röviden szummázni kellene, hogy az itiner mit mondott a mai napról, azt valahogy így lehetne megtenni: lezuhantok, meghaltok, kicsúsztok, mind meghaltok, senki nem éli túl, meghaltok mind. Ez némiképp rányomta a bélyegét a nappal kapcsolatos elvárásainkra.
A reggeli feladatlap szerint a beérkezés elvárt időpontja 20:30 volt, reggel fél 8-kor indultunk.

Útunk eleje nyugodtan telt, átautózunk néhány kis városon (nagy falun), feltöltöttük a víz és kenyér készleteinket. Átléptük az albán határt, ami nem sikerült túl kapkodósra. A vámosnak kellett kicsit segíteni, hogy az úlevelek, meghatalmazás és forgalmi közötti logikai láncolatot feltárjuk.

Albániában autózunk az út legnagyobb részén. Az út elején frissen aszfaltozott hegyi utakon jártunk. Ahogy másztunk fel a hegyekre, hatalmas mélységek tátongtak mellettünk, de jó tempóban tudtunk haladni. Az utakat nem régiben készíthették, sok munkagéppel találkoztunk. Az egyik kanyarban pedig egy felborult teherautóba futottunk bele. Éppen egy markoló lökögette, és próbálta felállítani. Integettek nekünk, hoy menjünk nyugodtan, simán elférünk. Zoli bátortalanul elindult, jó, ha 10 centink volt a többszáz méter mély szakadék és az elég instabil teheautó között. Ahogy araszoltunk, a művezető integetett nekünk, majd hirtelen, az utó egyik imbolygásánál azt mutatta, hogy most menthetetlenül beleborulunk a szakadékba. Mindenki jót nevetett - rajtunk kívül. Azoknak könnyű, akik itt szocializálódtak.

A beton aztán hamar elfogyott és köves, földes utakon offroadoztunk hosszú kilométereket, feladatmegoldásokkal és kisebb eltévedésekkel fűszerezve. A kedves offroad szakaszokról azonban lekanyarodtunk meredeken a Drina völgyébe. Először egy régi, hihetetlenül meredek és hihetlenül keskeny úton ereszkedtünk le. Lépésben. Jobbra, balra szakadék. Az atóban figyelem, fegyelem és néma csend. Miután leértünk, nagy sóhajok, és elgémberedett ujjak a kormány ill. a majrévas szorongatásától. Leérkezés után aztán a völgyben autózunk, remek kis hidakon és helyeken hajtottunk át.

Navigálni lehetetlen volt, csak a vakszerencsében és a helyiek segítségében bízhattunk, de hálistennek mindkettő velünk volt. Egyszer választottunk rossz irányt, akkor egy pásztor utánunk kiabált és elterelt bennünket - birkákat - a helyes irányba.

Amikor a völgyben feladatokhoz kellett kiszálni, mindenhol szederbokrokba botlottunk. Szeptember révén a szedrek már édesek, érettek voltak, Zoli is, én is bőségesen csemegéztünk róluk.

A nap második fele gyorsan repült, faltuk és számlálgattuk a célig hátralévő kilométereket. Már-már túlzó magabiztosság kezdet eluralkodni rajtunk, ami sosem jelent túl jót.

A céltól kb 10 kilométerre aztán elkezdődött az igazi kaland. Zoli ugyanis egy kisbusz elől félrehúzódva belecsúszott egy 30 centiméteres árokba. Magas partja volt, először a jobb első, majd miközben próbáltunk kijönni a jobb hátsó kerék is belecsúszott. A kisbusz megállt, a benneülők odagyűltek és bámészkodni, beszélgetni kezdtek. Mi voltunk az esemény - nem túl nagy örömünkre.
Biztos voltam benne, hogy a helyiek megesznek minket, de a  bámészkodásuk átváltott segítőkész szervezkedésbe, velünk együtt nézegették és tárgyalták ki a helyzetet. A kisbusz megpróbált kihúzni minket - Zoli gondosságának hála, volt egy 17 tonna teherbírású voltatókötelünk - de sehogy sem sikerült, sőt az autó még jobban beledőlt az árokba. Közben (elmenni nem tudtak mellettünk) szép kocsisor gyűlt össze, 30-40 fős szurkoló és nézőtáborunk kerekedett. A menekülési kísérletek sora egy Pajeroval folytatódott, de a 4 kerék sem volt elég. A helyzet újra rosszab lett egy kicsit. A helyiekkel tanakodtuk, majd az egyik buszból kiszálló falufőnök (beszélt angolul, arany karóra) elrendezte a dolgokat. Mondta, hogy jön a traktor, kihúz minket, szivességől teszi, tehát nem kell pénzt adnunk neki, azonban ha szeretnénk, akkor megtehetjük. Kezetfogtunk, mondta, hogy 10 perc és minden rendben lesz. Kellett hozzá 20 perc is, de tényleg minden rendben lett.

Egy markoló érkezett, amelynek a kanalára erősítették a vontatókötelünket és a srác bő egy perc alatt, gyakorlott mozdulatokkal kiemelte, majd kihúzta az autót az árokból. Zoli nem mert odanézni,a helyiek nyugtatgatták, hogy minden rendben lesz. Én videóztam, de tényleg minden rendben lett. Örömködtünk egyet és indultunk a cél felé. Időben beértünk, rengeteg megoldoott feladattal és néhány halálközeli élménnyel gazdagodva.

A fentiek után szinte természetes, hogy a hihetetlenül olcsó és egyetlen peshkopie-i étteremben a bőséges vacsora (mixed meat) mellé egy pár rakija is társult.

Szólj hozzá!

2009. Augusztus 29. Szombat.

2009.08.29. 23:30 visnyovszkiadam

Pecs/Peja, Koszovo volt a mai nap célpontja. Közel 500 kilométer, a balkán első, másod, és harmadrendű, azaz igazi vadregényes, járhatatlan útjain - bár azt hiszem az utóbbiról alkotott képünk még sokat fog változni a következő napokban.

A tegnapi élmények után elszántan vártuk a verseny második napját, azzal a feltett szándékkal, hogy mindent megteszünk a pontszerzésért és minél több versenyfeladat megoldásáért. 6-kor csörgött az óra, kipattantunk az ágyikóból és 8kor minden szempontból felkészülve vettük át az aznapi feladatlapot és ugrottunk neki a napi távnak. (A Mosztari szálloda jóvoltából bőséges burek-fogyasztás után indulhattunk - a burek tényleg igazán remek dolog.) Fél 9-kor startoltunk el.

Utunk még Boszniában egy izgalmas hagyi offroad szakasszal indult. Három navigációs pontot kerestünk meg, jó pár kilométerre a betonúttól. Köves, jobb esetban kavicsos úton vezettem, Zoli pedig a pontokért szúrós, tüskés aljnövényzeten, sziklákon vágott át.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az offroadozást hegyi szerpentinek és határátlépések színezték. A hatékonyság miatt lassan átvettük a helyiek vezetési stílusát, akik minden lelkifurdalás nélkül indulnak el beláthatatlan kanyarokban, járhatatlan utakon előzni, ha az előttük haladó bármennyire is feltartja őket. Az út ritmusa olyan volt, hogy felkapaszkodtunk egy hegyláncra kaptatókon szerpentikneken, aztán éles hajtűkanyarokban leereszkedtünk róla. 1800 és 500 méter között ingáztunk - ami nem a hatékony előrehaladás klasszikus módja. Ma én vezettem, egy rendőr leintett, számonkérve a fényszóró használatát, de az értetlenkedés elégségesnek bizonyult a konfliktus feloldódásához. Nem bajlódott az angoljával, intett, hogy menjünk tovább. Ahol pedig nem lettek volna elegendőek az útvisznyok, néhány birkát vagy tehenet kaptunk nehezítés gyanánt.

Amíg a tegnapi napon,  bosnyákok minarettjei szinzeték kicsit a balkán táj képét, úgy ma a Montenegró területén elrejtett kolostorok voltak a meglepetések. Feladataink ma két mostorhoz is elvezettek minket, ahol a tájba szerrvesen beépülve szép épületeket, az épületekben gyönyörű falfesményeket és környékükön élő kedves embereket találtunk. Egy feladat miat ügyetlenkedtünk az egyik monostor körül és egy helyi néni nagyon kedvesen próbált nekünk segíteni a megoldás megtalálásában  - annak ellenére, hogy Zoli hossza unszolásomra sem volt hajlandó képeslapot vásárolni.

A tervezett f8-as időpont előtt bő 20 percel érkeztünk meg Koszovo területére, Pecs/Peja városába, és foglaltuk el a szállásunkat. Mi voltunk az első beérkező csapat ma, a másik 25 érkező személyt is rajtunk próbálták számonkérni. Kipróbáltuk a helyik Peja sörét és a sétálóutcán bőségesen megvacsoráztunk.

A csapat és a szervezők folyamatosan szállingóztak utánunk. Időben beért a 13-as rajtszámű szamara, majd a szervezők és a lengyel csapat is. A város nőnemű lakói ma két csoportban mutatták be magukat, a 22 év alatti lányok a sétálló utcán, falkákban sétálva udvaroltattak meguknak a legényekkel, a nők pedig a szállodánk alagsorában hastánc klubot tartanak -  a zenéjük ide is felhallatszik, csoda, hogy Zoli tud aludni tőlük. :)

Ma próbálunk korán ágyba kerülni, mert holnap csak 250 km vár ránk, de az a legkeményebb hegyi utakon keresztül vezet majd.

1 komment

2009. augusztus 28. Péntek

2009.08.29. 07:35 visnyovszkiadam

Az előző napok rohamléptű készülődése és a csütörtök esti rajtszámátvételt követően péntek reggelre teljes mértékbenfelkészülten sorakoztunk fel a rajtvonalhoz.
Az autó az igazi túrákat nélkülöző 1,5 év után kapott új gamiabroncsokat (ezúttal nem Toyo Tires), felújítottuk és kiegészítettük a kemping és útiholmi készletünket és a ruhatárunkat. (Afrikában gyakorlatilag minden túracuccunkat ellopták.)

A rajtceremónia családias és hanglatos volt. Nézelődtünk, beszélgettünk, Zoli elkezdte bevinni a napi koordinátákat a gps-be, én pedig az autó motorháztetőjén egy poloskát fotóztam.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A formális start kicsit emlékeztetett az 100 méteres síkfutás olimpiai döntőjére, ahol szintén több sajtós és fotós van, mint ahány résztvevő. A csapatok megtapsolták egymást és a bécsi örmény nagykövetasszonyt.

Mi indultunk elsőként (parkolóhelyet választani tudni kell), Zoli siettében majdnem átgázolt az idításhoz siető, zászlótlengető 150 centis nagykövet asszonyságon.

Az napi 640 kilométeres szakasz az itiner szerint laza bemelegítésnek ígérkezett. Így is vágtunk neki. Az úton jó tempót jöttünk induláskor, és ezen felbuzdulva megengedtünk magunknak egy kis kávézgatást, nézelődést, ezt-azt. Egészen a Horvátországban 3 óra magasságában elfogyasztott csevapig (friss salátával, egy óriás kenyér-féle közepé remek volt), amikor is ráébredtünk, hogy bizony erős határeset lesz elérni a napi célt, Mosztart a feladatlapon szereplő esti 7 órára.

Sietősre vettük, de a forgalom teljesen megfogott bennünket, ahogy Bosznia-Hercegovinába érkeztünk,hegyi szerpentineken, teheratók mögött tudtunk csak vánszorogni tovább. Letértünk az egyik feladat miatt a költői szépségű srebreniki várhoz, de ekkor már kilátástalan volt az időben célba érkezésünk.

Az eredeti tervünk - miszerint a laza nap után, már 5-kor Mosztarban fogunk sörözni - csúnyán meghiusúlt. fél 10 utánérkeztünk egy kicsivel és foglaltuk el a szállást, de ekkor már semmi akadályozhatta meg a helyi söröket kipróbáljuk. A napot egy kis séta és vacsora zárta a gyönyörű belvárosban. Mosztar sötétben is gyönyörű, remélem egyszer napfénynél is lesz esélyünk megnézni. A város egy keresztény és egy muszlim részre válik, ezt a két részt köti össze az öreg híd, amely régen a környék legfontosabb kereskedelmi célú hídja volt.
 

 

Szólj hozzá!