A mai nap a tervek szerint hosszú, de kényelmesen teljesíthető volt. A fekete tenger partján, törökország északi határán végigfutó aszfaltcsíkon kellett 700 kilométert végigautóznunk. (Az itinerben 780 Km szerepelt)
Az utat csak egy két szerpentin és alagút gazdagította, és az egész úton, gyönyörű, de nagyon hamar természetessé váló panoráma: a fekete tenger hatalmas nyílt tere bal kéz felől és a magas hegyek, sziklák a jobb oldalon.
200 kilométer után nem bírtuk és meg kellett állnunk reggelizni. A ramadán miatt csak török pitát kaptunk, ami úgy ézett ki, mint egy darálthússal töltött vékony, hosszú kifli. Kaptunk mellé finom jughurtot és ittam mellé a helyiek által kedvelt kefír italt. A kefíres ital oldalát vicces tehenes képregényekkel dobták fel, ha sikerül egy törökül tudó ismerőst szerezni, akkor megpróbáljuk lefordítani.
A napot néhány vicces epizód dobta fel. Zoli kiszúrt egy törököt, ahogy egy sikátorban sört töltött át óvatosan a sörösből egy kóláspohárba. Nyilván a ramadánra való tekintettel, telán azt remélve, hogy Allah nem szúrja ki így ezt a kis botlást.
Késő volt már, elmúlt hat óra, amikor közvetlenül a lengyel csapat mögött megérkeztünk a török-grúz határra. Nem számítottunk egyszerű határátlépésre, de a dolgok még a képzeltnél is rosszabbul alakultak. Megérkezésünkkor szált le a nap, így - megint csak a ramadán - az útlevélvizsgálat után minden hivtalnok elment harapni valamit. Egy nő nem, aki biztosan fogyózott, tőle még beszereztünk egy pecsétet, de az utolsó hivatalnokra közel egy órát kellett várnunk.
A grúz oldalon már gépfegyveres katona állított irányba bennünket, integetett, hogy a felelősségbiztosítás megváltásával kell az adminsztrációt kezdenünk. Az első hivatalnok nagyon kedves volt, elmutogatta, hogy egy barátjának is hiluxa van, és vele szoktak felmenni a hegyekbe vadászni. (Mindezt úgy, hogy a közös szókészletünk kb. 5 szó lehetet). Útlevél vizsgált következett, ahol komoly bonyodalmat teremtettünk azzal, hogy Zoli helyett (Őt írták be a bitosításba) én ültem a volánnál. Helyett kellett cserélnünk, és ezek után már nagyítóval vizsgálták az útlevelemet, hogy vajon tényleg minden rendben van-e velem. Rendben volt. Mindkettőnkről csináltak egy-egy digitális fényképet, kiállították az autó belépési papírjait, majd egy rutin jellegű vámvizsgálat után át is kördöltünk grúziába. Kb. 2 óráig tartott.
Az első kilométerek grúziában igazolták az itinerben foglaltakat: a grúzok tényleg akkor és úgy kanyarodnak, fordulnak, előznek, amikor és ahogyan épp kedvük tartja. Gregorzsék után autóztunk Batumi felé, Ők gyorsan aszimiálódtak a könyezethez, így kénytelenek voltunk mi is.
Batumiban már sötétedés után érkeztünk. A városban minden ki volt izélésesen vagy épp izléstelenül világítva. Batum egy pezsgő, élettel teli mediterrán város képét mutatta. Az utolsó feladatt miatt körbe jártuk a város főterén álló hatalmas szobrot, amelynek tetején Iászón állt az arany gyapjúval, igazán impozáns látvány volt.
A Batumiba érkezés után az volt a tervünk, hogy gyors szállodafoglalás után iszunk egy sört a városban. A tervből csak a szálloda hiányzott. A módosított szállót, a LUX hotelt ugyanis a három beérkezett csapat (A lengyelek, a szamara és Mi) egyesített erővel sem találtuk. Fogtunk egy taxist és vele elmentünk a szervezőktől megtudott címre, de kiderült, hogy a lux hotelben csak 2 darab kétágyas szoba volt. Közben megérkezett Irina, a szervezők egyik barátja és a segítségével fél 12-re sikerült szállásokat találnunk.
A főtér melletti étteremben egy igazi bőséges grúz vacsora és Gregorzs által menedzselt alkolholos italok társaságában üdvözöltük Grúziát, a sztogramm vodkák hazáját.
