A pénteki nap Örményországból indult, célpontja pedig Stepanakert volt, az alapvetően el-nem ismert, de ennek ellenére létező hegyi karabakh köztársaság fővárosa.
A Sevan-tó partján autóztunk délelőtt, a ködös múltban aszaltozott, de azóta már jókora kátyúkkal megtűzdelt úton. Szépen faltuk a kilométereket, csak egy hosszabbra sikerült tankolás szakította meg az utat. A karabakhi-i hegyi szakasz előtti utolsó városban ugyanis csak olyan benzinkutat találtunk, ahol egy hatalmas tartályból, pumpa nélkül, két jókedvű férfi kannával öntögette a dieselt az autónkba. Két 20 literes kannát, és egy háromnegyedig töltött vödröt tankoltunk: ez állításuk szerint 50 liter volt.
Feltankolva, egy újabb hágón keresztül indultunk Hegyi-Karabakh Köztársaság felé. A hágó rutinszerű megmászása és egy hosszabb ereszkedő offroad szakasz után egy fából eszkábált határőrbódéhoz érkeztünk, ahol G-robyiék éppen ajándék focilabdákat bányásztak elő az Unimog hátuljából, Szabolcsék pedig hevesen gesztikulálva ékes németséggel tárgyaltak az egyik helyi elöljáróval. 20 perc egyeztetés, az ajándék focilabdák, és a Géza által az Oszét hatron szerzett béke-plüsstehén átadása után haladhattunk tovább Stepanakert felé.
Az út jól és gyorsan volt járható, az út mentén két kilőtt és elhagyott tank, a helyi konfliktusok emlékei rozsdásodva, virágokkal benőve.
Az útunk és a versenyfeladatok két kisebb kitérővel, két gyönyörű Örmény kolostorhoz is elvittek minket. Mindekettőhöz felkapasztkodtunk és mindkettőt megcsodáltuk.
Korán mekérkeztünk Stepanakertbe, amely meglepően nagy és európai városnak tűnt. A szállodánk kongott az ürességtől, de színvonalara remek volt, a város Russzija nevű éttermében pedig remek vacsorát fogyaztottunk, Borscs-csal, Szoljánkával, sült húsokkal és némi vodka elfogyasztásával.